Éjszaka arra ébredek, hogy tompán kolompol a szélkakas. Fel kell majd mennem, megzsírozni. No de a fenébe is, ez nem jó jel! Feltépem az ablakot; hajladoznak a kerti fák az udvaron, a ház felett, az Eged-hegy gerincén pedig tombol az erdő, pedig alig múlt hajnali kettő. Hát még mindig zakatol felettünk a szilaj hidegfront! Ilyen rosszízűen elvenni az ember édes álmát?! (bár nem emlékszem, egészen biztos, hogy éppen valami makacs halat fárasztottam álmomban) Kedvetlenül törlöm a beállított ébresztést és igyekszem visszaaludni morcosan. Ez a peca már ugrott.

…állok az udvaron, a reggeli kávémat kortyolgatom és a völgy felé sandítok. Alig fúj a szél. No igen, itt a Bükk mögött, a déli oldalon. De mi lehet az Alföldön, a Tisza-tónál, ahol nem szegi útját a szélnek holmi lekopott röghegység. Az előrejelzés szerint 70-90km/h-s lökések várhatók és a Kékesen 30cm hó esett. Hurrá! Húsvéti hógolyózás. Jól van no, fejezem be a vívódást, ha kibírtam azt a néhány hónapot horgászat nélkül, már csak kibírok egy kicsit még. A szezon elkezdődött, a kajakom pöpec, nincs mese, csuda kalandok várnak rám, úgyhogy vége a sóvárgásnak – zárom le végleg, a vitát magammal. Nos, kedves Szent Péter, ha te így, akkor én úgy. Ne gondold, hogy bedunsztolhatsz valami nyamvadt képernyő mögé.

vízesés

Dobok egy sms-t Ricsinek, hogy „holmikor?” Tegnap invitált a Bükkbe, talán enyhítheti az elcseszett napomat egy Bükk projekt. A legfontosabb mégis csak az, hogy az a néhány ritka alkalom, amikor az embert nem pörgeti a világ, valami valódi élménnyel teljen el. Már úgy értem bitek nélküli analóg élményekkel gazdagodva, valódi emberek, valódi társaságában, valódi kommunikációval. Ellensúlyozván a hétköznapi online létet, valami mesterségestől mentes élmény. Az élet nagy titka az, hogy a sztori maga mindig az analóg világban zajlik, a képernyőt bambulva soha nem lesz belőlünk szereplő. Tenyérbe révedve, bökdösve kiváló kritikus válhat belőlünk, de életünk dögunalom filmjét még magunk sem fogjuk lájkolni, ha egyszer eljön a premier. Nekem a valódi élményeket természet adja és jó ideje a horgászatban élem ki leginkább. A természet átélésének persze ezer módja van, így nem ijedek meg attól, ha éppen nem lehet (érdemes) horgászni.

Összejött a csapat. Mint kiderült, Csabertó is csatlakozott hozzánk, kellemes meglepetésemre. Hárman maradtunk – értem ezt évtizedes mércével merítve. Az utóbbi években már valahogy mindig hármasban túrázunk. Túrázunk, túrázunk, Nem ízlik ez a szó. Ez is olyan imidzs-szóvá alakult. Sosem tartottuk fontosnak, hogy pl. kipipáljuk a „kéket”(ahogy a túrázók szlengelik az Országos Kék Túra útvonalat. – Mondjuk Ricsi hajdanán még festette is a túrajelzéseket). Mi csak úgy kijárunk a Bükkbe, meg a Mátrába, mert jó ott lenni és ez a két nagy öreg, valahogy megtelt a mi életünk kis epizódjaival is. Mennyi történést hordtunk be az erdőbe, csak úgy magunkkal, nyomok nélkül!? Mert a Pes-kő szikla mélyen fog hallgatni arról a spontán őrületről, hogy mi egykor egy kitombolt Slayer koncert utáni nyári éjszakán, ott találtuk magunkat 857 méter magasan, a sziklapárkányon szomjasan, fázva, egyetlen maradék üveg húgymeleg fehérborral, ami akkor már csak olajként hatott az égető szomjúságban és akkor még hátra volt a kijózanodás fagyos izzadtsága nélkül is kegyetlenül friss hajnal. Vagy, hogy átcsapjak a Mátrába, most is elszorul a torkom attól a pillanattól, amikor a Felső – Tarjánkai erdészház teraszáról az alföld Szilveszteri tűzijátékait bámulva, a Himnuszt énekeltük.  …majd, a Székely Himnuszt is, de nem akarom elmagyarkodni a dolgot, csak a hegyről nézve szerteszét a természetes határokat látja az ember és ott húzódik a határ, ahol már nem értik a magyar szót.

IMG_1317
A Felső – Tarjánkai erdészház. Bárki számára elérhető 

Szilveszter villany és térerő nélkül… Kívánok mindenkinek legalább egy ilyet az életben. Ott nem a képernyőbe bámulsz bután, hanem élő, csillogó tekintetekbe. Nem feszengsz a sikereidet legjobban kifejező ruhadarabjaidban és a témát sem az adja, hogy ki mivel imidzseli magát a FB.-n. Hanem valódi gondolatok, érzések, élmények, valódi társaság. Élő ének hangja, gyertyafény, a kályha ropogása és az édesre száradt fa illata. A disznók csörtetése az oldalban és a pelék randalírozása a padláson. A legtöbben, amikor ezt először élik át, csak sóhajtoznak utána; – miért felejtettünk mi el, így élni?!

…és minden egyes ilyen pillanathoz tartozik egy évszám és tartozik még egy-egy életútból metszett szeletke, egy kép, egy életérzés, kinek-kinek épp akkor élete hullámvasútja merre tartott. Így bármerre járunk, egy-egy nevezetes pont úgy fogad minket, hogy valamelyikünk életéből – mint hologram – vetít nekünk egy jelenetet. Némelyiken röhögünk egyet, mint megérkezvén a Gyetra kunyhóhoz, egyikünk csak annyit mond „bigyó” – és már pereg is a film, a hologram megelevenedik és mi pont úgy nyerítünk fel a röhögéstől, mint tízen éve.

gyetra
Gyetra kunyhó. A Hírös, akit olyan menő mostanában ismerni. De vajon ki bírja-e majd a népszerűséget? Én nem az ismerője vagyok, csak vendégül látott néhány kalandos éjszakán, de mostanában aggódom érte kicsit.

Persze vannak olyan szegletei a rengetegnek, ahol némán nézünk össze és emlékezünk meg egykori önmagunkról. …majd egy nagy sóhajjal lépünk át a múlt képein – mintha előző életek lettek volna – és melegség önti el a szívünket, hogy akkor, életünk bárkája a sorsnak azon a tajtékzó tengerén talán tényleg elsüllyedt és mi egy kicsit talán tényleg bele is fulladtunk, most mégis csak itt vagyunk és kár lett volna kihagyni egyetlen percét is a létnek, bármilyen kemény is volt. Mert utólag úgy is mindig kiderül, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt.

…őőőő, csak hogy egy elnagyolt skiccel vázoljam gyengéd érzelmeimet a hegyvidékhez is.

Szóval ott tartottunk, hogy egyben a csapat. Az autóban Ricsi tételesen – mint aki diplomadolgozat írásból érkezett – felvázolja az útvonalat; Egres-völgy, Petres rét, Napsugár pihenő, Pes-kő völgy a piros turistajelzésen, Külső Pes-kő – rét, Belső Pes-kő – rét, Pes-kő ház és onnan vissza. Majd előre elnézést kér; várhatóan patrac lesz, míg ki nem fújja az elmúlt hetek hajtását. No, hogy megsegítsem kicsit ezt a folyamatot, hátratúrok az ülés mögé, előrántok egy hatos gyűjtő jófajta bajor sört és az ölébe pottyantom. De tulajdonképpen szabadkoznia sem kellett volna. Ismerjük ezt mindannyian, mennyi fölösleges maszkot pakol az emberre és mennyi tüskét szurkál bele az urbanizált lét. Mi sem vagyunk ezzel másképp.

Ricsi körbekínál, majd gyorsan felszisszent egyet, hogy gördülékenyebb legyen az akklimatizáció. Mi Csabertóval tartózkodunk, talán majd egyet, ha túljutunk a felső holtponton. Letámasztjuk a járművet az Egres-völgyi Varróháznál és összerakjuk magunkat a sétához. Nincs nagy felszerelés, csak néhány órás kalandozás a terv, de azért jó, ha az ember oldalát nem veri az úton a flaska. Közben elmélázom a parkolóban gyülekező, készülődő embereken. A néhány kutyás és kisgyerekes között ráragad a fókuszom valami hájtek UFÓ csapatra. Sok színes pálcikaember – szerű lény – töfködi a karóráját – vagy mit – és közben vadul szakértenek. Olyan bizarr látvány ez így az erdő szélén. Úgy leledzenek ott a ződben kontrasztolva, mint valami expedíció tagjai egy harmadosztályú elcseszett szkifiben. Tájfutók egy másik dimenzióból. Tegnap szerintem a Marson tájoltak. No de az imidzs mindegy is, tulajdonképpen tisztelem amit tesznek és talán ők az erdő legártalmatlanabb látogatói. Nem hagynak nyomot maguk után és már ez tiszteletet érdemel. Még a papírzsebijüket sem hagyják el. Régen nem is volt nekik, csak úgy kicsapták ha kellett, de gondolom ebben az imidzsben ez már elfogadhatatlan. Így biztosan van náluk egy ultrakönnyű, ultra vékony légút  tisztító kütyü ami egy influenzaszezonnyi fikát képes tárolni térfogat és súlynövekedés nélkül és az ára a biztosíték arra, hogy semmiképp nem hagyja el senki. …na jó, nem szívogatom a vérüket tovább, tényleg tisztelem őket, csak kívánták a helyszínhez képest harsány megjelenésükkel. …ami persze vitathatatlan előnyt jelent egy esetleges címoldalas vészhelyzetben, amikor a Fókusz és a Tények helikopteres egysége könnyebben tud rájuk zúmolni a rengetegben és közvetíteni a mentést élőben, a szörnyülködve hebegő, természetrettegő városi démosz nagy elégedettségére. Az ember legyen mindig felkészülve arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre. – Pfuj, de aljas vagyok. Na, most bizonygathatom, hogy tényleg kedvelem őket és én is beletapostam futva jó pár kilométert a Bükk lankáiba. Mindegy no, ez már benne marad, én már ki nem törlöm! Legyen ez, mondjuk egy kis ízelítő a jó barátok közötti vérszívás édes öröméből.

gyökerek

Megindulunk hát, az első etap.

Egres-völgy. Az átlényegülés szakasza. Könnyű erdei sétával enged be a Bükk, míg lábai elé érünk. Ez még a világi beszélgetések színtere, az „- és veled mi történt azóta” típusú urbanizált társalgás. Hiszen azért mindig elszalad néhány hónap valahogy, mire újra visszaenged a város. Nagyon fontos etapja ez a kikapcsolódásnak. Hm, de jó szó ez. Igen, ez a kikapcsolódás fázisa. Eleinte még élnek a városi reflexek, a tétován telefonhoz nyúlkálás, a furcsán ingerült válaszreakciók egy-egy témában, a „már a jövő sem a régi” típusú gondolatok és a miért nem így csinálják ezek a barmok jellegű megingathatatlan alapigazságok, amiben mi Magyarok különösen jeleskedünk világszinten. Már elméletben ugye. Elhagyjuk a Napsugár-házat is, ritkulni kezd lassan a világ. A kilométerekkel és a tengerszint feletti magassággal aztán ezek a városi sallangok kispriccelnek az emberből és mire a lankák kaptatóvá domborodnak a lábunk alatt, lassan megérkezünk a csend világába. Ide már nem hatol be az a mindent átható, alattomos, monoton zúgás, ami a civilizáció csendje. Megkezdődik az átlényegülési szertartás. Szervezetünk elengedi a városi, időpontra optimalizált üzemmódot és megkezdi az átváltást, könnyed, kitartó sebességfokozatba. A processzorpörgető városi zaj elültével az agy is elengedi a strukturált tennivaló listát, az analizátor funkciót, a gondolatzuhatagot. Csendben lépdelünk tovább. Kívül a természet harsány csendje, épp, mint a pesti belváros, csak ez a zaj egy egészen más ritmust, egészen más minőséget hordoz. ÉL. (Ez él, nem a város.) Nehéz lenne ezt elmagyarázni. Belül pedig szintén csend. Agyunk felszabadult kapacitását leköti a kaptatóra való teljesítményoptimalizálás, ami lassan egyre könnyebbé teszi a sétát és egy nagy sóhajjal kifújva a tudatunkat tompító szmog-felhőt, megérkezünk a természetbe. Ott maradt a völgyben a város, az összes magunkra pakolt imidzs és nyűg. Felszabadultan bandukolunk tovább.

…csak apró ágak roppannak néha a három alak lábai alatt. Szótlanul lépdelnek, mélyeket lélegeznek az erdő szinte csörgedezően üde levegőjéből és már már  látni, ahogy érzékszerveik, mint csápok egyre messzebb és messzebb nyúlva, kutatva tapintgatják az erdő pulzusát. Most épp boldogok kicsit, erről mit sem sejtve.

All-focus

Fú, de hiányzott már! – töri meg a csendet egyikünk. Ki tudja mennyit mentünk így csendben. Megérkeztünk a teljesség birodalmába. Meg is állunk kicsit, no nem letelepedve, csak egy korty és egy pislantás erejéig.

hm. A pislantás. Kerülendő téma ez, nem publikálandó funkcionális mellékesemény. Pedig dehogy emberek! Hogy milyen jól esik az ember fiának a természetben vizelés!? Ezt Ricsivel már tételesen kielemeztük. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindkettőnk háza olyan helyen áll, ahol a természet az úr, nem a civilizáció és egymástól függetlenül megfigyeltük, sokkal szívesebben járunk a „birtok” különböző sarkaiba „jelölni”, mint a fényes fajanszba. Pont, mint a kutyáink. Jelöljük a birtokhatárokat és a túrákon is jelöljük az útvonalpontokat öntudatlanul – csak mert jól esik – és persze a jól esik érzése egyszerűen a százezer éves ösztönökből maradt ránk, amikor még megismertük a saját vizeletünk szagát, ami segített hazatalálni a vadászatból és informálta konkurenseinket arról, hogy a mi revírünkre tévedtek. Tessék gyakorolni emberek! Jól fog esni J     (hé, városi pupákok! No para, ez nem környezetszennyezés. …-ja és szagolgatni nem kell)

A Garasos-kő-völgyön tartunk tovább, ez már a hegy lába. A völgyek szűkülnek, a lábak egyre meredeznek és azon veszem észre magam, hogy a mély völgy alján futó kis patakot fürkészem. Horgász szemmel vizslatom apró jelek után, mert bizony zsong az élettől. Beindult a vadászösztön. Persze jót mosolygok magamon, hiszen bármilyen tökéletes pisztránghonnak tűnik is most ez a duzzadt, üde kis csermely, még néhány hónap és csak a hordalék elrendeződése, valamint néhány tócsa fog arról árulkodni, hogy ez itt egy meder.

A hegyvidék világa.

Az átkapcsolódás következő fázisa. Amikor az ember eléri tudatának a természetes állapotát, megszűnik körülötte az a felesleges információzuhatag, amivel a vegye-vigye világ bombázza és elengedi a feltorlódott, feldolgozatlan információk zsibbasztó őrvényét, – az agy egyszer csak elkezdi kikapcsolni a tűzfalat, azt a tompult ködös függönyt, ami megvéd minket  attól, hogy beleőrüljünk nagy üggyel-bajjal teremtett világunk káprázatába. Akkor hirtelen elkezdi „érezni” a természetet. A második nagy sóhaj. Processzorunk felszabadult kapacitásával és a kikapcsolt tűzfallal, szűrő nélkül, sokkal több információt tud feldolgozni az érzékszerveink által észlelt jelekből. Sőt a természetben észlelt információkat nem, hogy szűrni kell, de mind-mind nagyon fontos a túléléshez az ősi ösztönök szerint – ellentétben a művi világ jeleivel – így radarjaink érzékenysége és hatósugara jelentősen megnövekedik, pedig ugyanaz a hardver dolgozik. Ez az a pont, ahol az erdő egyszer csak felfedi előttünk titkait. Előkerülnek a semmiből a vadállatok, gombák, megmutatják magukat összefüggések és folyamatok, elénk tárul az erdő élete. Érdekes módon ilyenkor már tud úgy beszélgetni az ember az erdőn is, hogy nem zavarja fel az állatokat. Hiszen az állatok eddig is tisztában voltak az ember jelenlétével, viszont ilyenkor már nyugodt, kiszámítható viselkedésével tisztán érzékelik, hogy ez az embercsorda most nem jelent veszélyt, már nem olyan frusztrált, mint egy bolhás kutyafalka. Ez látható az afrikai itatók körül oroszlánok közelében legelésző antilopoknál is.

Hát, tulajdonképpen ezért jöttünk. Megérkeztünk. Már nem földrajzi értelemben persze, hanem megérkezvén – önmagunkkal való találkozásra utalva ezzel. Túránk valójában csak most vette igazán kezdetét. Talán most illő lenne cizellált hasonlatokkal ábrázolni a Bükk egyedi hangulatát, növénytársulásain csemegézve,

Tölgyhajtás

akár töbreit összevetve a Mátra teljesen más, vulkanikus világával, pillanatképeket festeni az erdő életéből, makro lencsén át bemutatni mondjuk egy mohos rönk metropoliszokat megszégyenítő zsongó életét, vagy festői szavakkal képpé varázsolni egy szarvascsorda fenséges méltóságát. De ez meghaladja egy zöldfülű blogger szókincs palettáját. Csak Pazar képek, illatok, hangok, hangulatok cikáznak tudatom képernyőjén, és tehetetlenül merednek újaim a billentyűzet felett… Hogy is vehetném a bátorságot, hogy ennyi gyönyörű csodát próbáljak suta betűimmel képernyőre maszatolni?!

mohos rönk

All-focus

…Menjünk is tovább, már nincs messze a Felső Pes-kő-rét. Megtelepszünk ott a nagy fa alatt. Tekerek egy cigit és – a soha ki nem mondott szertartás szerint, ahogy minden helyen – némán várjuk meg, míg befogad minket a rét. Majd kipakoljuk az elemózsiát és falatozni kezdünk, ki-ki kedvére, enyém – tiéd nélkül.

belsőpeskőrét
Belső Pes-kő-rét

Ilyenkor a traccsolások már sokkal nagyobb íveket futnak be, kontinenseken, korszakokon ívelnek át és nem tartózkodunk attól sem, hogy megváltsuk a világot – néha, pillanatokra. Mert mit ér a lét e nélkül?! Lábjegyzetként be-be esnek felidézett jelenetek is persze, mint a csodaszarvasunk esete a bükki Áfrika szavannájáról hazafelé: Az jó öreg Nííívával zötyögünk épp az erdei úton, amikor döbbenettel teljes gyönyörűségünkre, a csipkebokros túloldalán, úgy tíz méterre tőlünk – velünk párhuzamosan – vágtat egy gyönyörű gím bika, hatalmas agancskoronájával. Én annak az agancsnak a súlya alatt kb. húsz méter futás után esnék össze, de ő, nemhogy vágtatott velünk, de olyan könnyedséggel szökkent, szépen legyorsulva minket, a fizika általunk ismert törvényeit azonnal badarsággá morzsolva, hogy minden lélegzet elakadt a kocsiban. De szarvasunk ezzel még nem fejezte be feljegyzését örök pillanataink naplójába, mert hihetetlen dramaturgiai érzékkel – biztos, hogy szarvaséknál is szájról szájra terjed a csodaszarvas legendája – elhagyva minket a bokrok mögött eltűnve, a következő pillanatban a kocsi előtt három méter magasan tűnik fel és szárnyal át, az út túloldalán az erdőbe úgy, hogy amikor az öt-hat méter széles út túloldalán eltűnik, még mindig ugyanazon a magasságon repül. Örök képpé égett belénk az a néhány másodperc, ahogy annak a hatalmas, nemes és kecses állatnak a felfoghatatlan képességeit csodálhattuk. A mai napig ugyanolyan részletességgel élem át azt a jelenetet borzongva. A Niva szagát, a majrévas foszló műanyagjának tapintását, a zötyögésben a bornyííító csörgését, (amit egy darabka hegymászózsinórral rögzítettem a váltóhoz, megelégelve, hogy mindig az erdőn derül ki, hogy megint elveszett a dugóhúzó és mesterkedhetünk újfent a nemes nedű megszerzésén). A száraz erdő fűszeres illatát most is érzem és hallom az elakadt lélegzeteket az autóban.  … közben az a gyönyörű állat repül előttünk olyan leírhatatlanul fenséges tartásban, hogy abban a pillanatban a csodaszarvas legendája megkérdőjelezhetetlenül életre kelt bennünk; mi akkor és ott egy évezredes történelemi jelenetet élhettünk át, egy időutazásba csöppentünk és egy időtlen pillanatra átéltük Hunor és Magor élményét, egy ősmagyar istenünk jelenését.  De milyen halovány is ez, így elmesélve. Sajnálhatjátok, hogy akkor nem Arany János ült a Nivában, talán akkor átélhetnétek ti is libabőrös pátoszát e történetnek.

P1000460
Az jó öreg Níííva. Micsoda jószág! A kalandozás, a vadászat az ő világa

De nem is időzünk tovább, felkerekedünk a következő etapra. Ricsi, utunk további szakaszát felvezetve tart egy kis erdőtörténeti előadást is, amit én mindig oly csodálattal és tisztelettel hallgatok, mert nagyon irigylem azokat, akik ilyen mélyen ismerik a természet világát. Kicsit megilletődöm, amikor meghallom, hogy „átcsapunk a Zsoldos nyergen és leereszkedünk a Pes-kő-völgybe”. A leereszkedés tetszik, a Pes-kő-völgyet is jól ismerem, de az „átcsapunk” kifejezés hallatán felrémlett legutóbbi téli túránk emléke. Az átcsapás ebben a környezetben tulajdonképpen annyit jelent, hogy letérünk a járt utakról és úgy érzésre betájoljuk azt az irányt, ahol majd becsatlakozunk újra a járt ösvényekre. Jaj persze, nagyon romantikusan hangzik és tulajdonképpen ez az igazi erdőjárás, és élvezem is nagyon az ilyen szakaszokat, hiszen a nagy titkokat mégis csak itt éli meg az ember. Élvezem is, élvezem is, eltekintve attól az apróságtól, hogy ezek a szakaszok többnyire olyan felszín-alaktani jelenségek hátát jelentik, amik nevükben a gerinc, nyereg, tető, kő, orom szavakkal utalnak arra, hogy túránk erőnléti etapjához érkezvén ismét szembesülnöm kell apukás pocakom szégyenteljes koloncával. A téli túránkon már-már a határaimat feszegette az a mittoménmelyik láb, aminek havas hátán „átcsaptunk” a Pes-kő alól a Gyetra-kunyhóhoz, hátulról.

IMG_1304

Hát az én esetemben az Átkullog kifejezés jobban érzékeltetné a tevékenységet. (No, el is kezdtem újra rendszeresen futni, nagy szégyenemben.) De szerencsére a Gyetra-kunyhónál egy jóféle gyomorkeserűvel kínálva a betévedt vándort, megmentették az életemet kedves idegenek.

Szóval átcsaptunk. Ami igazán érdekes ezekben az etapokban, hogy előbb-utóbb valahogy mindig vadcsapásokon találja magát az ember. Már úgy értem, hogy azokat használja. De ami nekem mindig a nagy talányt okozza – és ez rendszeresen előfordul – hogy letelepszünk egy-egy helyen, csak mert valahogy jól esik ott megülni, majd az ücsörgés közben fedezzük fel, hogy olyan helyen telepedtünk meg, amit az állatok is erre használnak. Vannak olyan pihenőhelyek, amiket a vadak rendszeresen használnak és furcsa mód ezeket mi emberek is valahogy mindig megtaláljuk. Ilyenkor persze mindig azzal öntömjénezem magam, hogy még élnek bennem a természetes ösztönök, nem lettem teljesen tápos, városi zombi. De ugyan hogyan történik ez? Vajon ezek tökéletesen védett, stratégiailag biztonságos helyek, ahol mindent átlátva nem érheti a pihenőt hirtelen meglepetés? Vagy tényleg más az energiája ezeknek a helyeknek? Esetleg egészen prózai módon csak a kényelmes aljnövényzet és mikroklímája teszi hívogatóvá ezeket a pár négyzetméternyi helyeket? Mert ezek max. szobányi területek. Egyszer magányosan ültem le meditálni egy oldalban, a Bakony egyik lejtőjén. Egyszer csak, úgy ötven méterre megjelent egy magányos őz. Áldogált kicsit, majd kicsit közelebb sétállt és újra megállt. Kicsit várt és megint közelebb jött. Újra megállt, figyelt engem, majd biccentett kettőt a fejével. Azonnal tudtam, hogy ez valami egyezményes depójel, de nem mozdultam, úgy gondoltam, ha megmozdulok, elijesztem. Teljes lelki békémben ültem ott és talán ennek köszönhetem, hogy ez a nem mindennapi találkozás nem izgalommal töltött el – ami azonnal elriasztotta volna az állatot – csak a szemlélődő gyönyörével éltem meg az élményt. Szememet kissé lesütve figyeltem, mert gondoltam, ha egymás szemébe nézünk, ő azonnal felismeri a csúcsragadozó tekintetét. Az őz újra közelebb jött pár métert és biccentett kettőt. Majd várt kicsit és megint néhány méterrel közelebb. Addig-addig, míg végül négy méterre állt tőlem. Tulajdonképpen szemtől szembe állva néztem végig azt a pillanatot, amikor ráébredt, hogy a furcsa idegen a pusztító csúcsragadozó, az ember. Azt hiszem csak a rutinja miatt nem kezdett eszeveszett menekülésbe. Nem hiszem, hogy ha érzi a szagomat és felismeri, hogy ember vagyok, akkor oda jön hozzám, hacsak nem egy megmentett állat lehetett, akinek voltak már pozitív élményei is az emberrel. Állt tőlem négy méterre, én sem mozdultam. Akkor megilletődve kicsit leszegte állát, hátracsapta füleit és megmeredt. Csak orrlukai pulzáltak, tapogatva engem. Majd először lassan hátralépett egyet, megfordult és egészen lassan elsétált. Hát mit mondjak?! Hirtelen vészes közelségbe kerültem ahhoz, hogy guru-tudatként éljem meg a dolgot, de a valóság természetesen ennél sokkal prózaibb. Nem hozzám jött oda az őz, hanem a pihenőhelyére érkezett és bár nem érezte, hogy félnie kellene tőlem, annyira azért nem lettünk jó cimborák, hogy letelepedjen mellém. Jobb is ez így, ki tudja milyen emberrel hozza össze a sors legközelebb. Jobb nekik, ha nem bíznak meg az emberben. Szóval ebből a szép élményből ocsúdva körbenéztem és a kifeküdt fű, az itt-ott elszórt bogyók, szőrcsomók egyértelműen jelezték, hogy egy rendszeresen használt pihenőhelyre telepedtem le. Valahogy mindig megtalálom ezeket a helyeket.

IMG_20170609_175823

Jó jó, tudom. Mindig elkalandozom. Csak mert elözönlenek az élmények. Nem is tudom mi lesz ebből az agyömlenyből, blog bejegyzésnek talán már erősen rendhagyó. De mindegy is, ha egyszer ez jön, erről mesélek, amúgy sem likevadászként írok, aki félúton elunta, annak nyilván nem szól és ez így is van rendjén. Szerencsére tudom, vannak olyanok is, akik ismerős színekre, illatokra lelnek a döcögő sorok között. Tulajdonképpen csak a Húsvéti sétánkról akartam írni egy postot, de úgy tűnik a hegyvidék is egy önálló témává fog alakulni a horgászat mellett. Hm, talán a Sárosbakancs jobb cím lett volna a blogomnak. Főleg, hogy mostanában bárhova érkezem vízközelbe, tuti, hogy előző nap egy eszement zivatar, vagy egy több napos masszív esőzés telehordja a vizet hordalékkal és csak zavaros áradást találok. Még csak nem is sárosat, hogy legalább a harcsákat bosszanthatnám. Annyira pedig még nem vagyok tapasztalt pergető, hogy ilyen vizekből is kivarázsoljam a halakat. Szóval mostanában a sok betli közt egy-egy mentőhal típusú pecáimról sok izgalmasat nem tudok írni. Menjünk is vissza a Bükkbe.

Átcsaptunk hát és leereszkedtünk a Pes-kő-házhoz. De beszéljenek inkább a képek:

kosztéskvártély
Koszt és kvártély

 

tűz
Ricsi földelésben

Ugye mindenkinek meg van a tűzbebambulós jelenet és nem is kell magyarázni milyen az. De honnan ez a fene nagy nyugalom ilyenkor? Miért, ez a minden kerek érzés? No, akkor most képzeljük magunkat ugyanebbe az erdőbe úgy tíz-húszezer évvel korábban. (Tulajdonképpen stimmel is a dolog, hiszen párszáz méterre ettől a ponttól, a Pes-kő-barlangban éltek ilyentájt őseink.) Az ember még közel sem csúcsragadozó. Körbe vesznek medvék, farkasok, sőt, akkoriban oroszlánok, társaságukban valószínűleg gepárdok és még kitudja mi más. A védekezésre pedig olyan eszközeink vannak, amivel jórészt közelharcban kell megbeszélnünk aktuális támadónkkal, hogy nézzen más vacsora után. Márpedig akkoriban még nem volt kihúzva az emberi faj az a’la carte –ról. Tehát minden egyes lépést meg kellett fontolni, ne kerüljön a család sebezhető pozícióba, mert az éhes ragadozó, ha alkalmat talál, bizony elragadja az óvatlant. Az emberi faj úgy járt, kelt a világban, hogy tudta, potenciális életveszélyben van és minden áldott pillanatban teljes figyelmével kémleli környezetét. Erről a létállapotról fogalmunk sem lehet ma, bár ha mondjuk motorral száguldozunk a magyar forgalomban, akkor valami hasonlót tapasztalhatunk. Csak a motorról le lehet szállni, ha elfáradunk a sok …..tól. De volt egy kincs, a tűz, amitől minden állat retteg és volt egyetlen egy pont a világban, ahol az ember elengedhette magát, lankadhatott figyelme, mert a védett helyet messzire elkerüli minden állat és biztosan nem támadja meg semmi. A tűz körül. Egyetlenegy pont a világban sok ezer éven keresztül, ahol és amikor ellazulhat, elpihenhet az ember. Csoda, hogy beleégett a DNS láncunkba, hogy ha belebambulunk a tábortűzbe akkor az agy átkapcsol rilexbe?!

De maradt ám rengeteg ilyen örökségünk. A pislantás is szóba került már, továbbszövöm még ezt a fonalat kicsit. Mondjuk mi volt az első kérdése kedvesünknek, amikor felhívtuk és bejelentettük neki, hogy vettünk egy autót? „- Milyen színű?” hangzik a nyilvánvaló(?!) kérdés. No és haverunk mit kérdezett? hát persze, hogy milyen motor van benne. Miért? Mert egy gyors és erős háziállat a vadászaton előnyt jelent nekünk. Nagyobb esélyt a sikeres vadászatra. A városi ficsúrok is csak ezért vesznek erős autókat, semmi másért. A jó autó a többi pasinak szól, hogy „én vagyok az erősebb” és a csajoknak, hogy „én sikeres vadász vagyok”. De miért fontos a színe a csajoknak?

All-focus Mert amíg mi vadásztunk annak idején, az ő dolguk a gyűjtögetés volt és évezredeken keresztül az egyik legfontosabb információ az volt, hogy a bogyónak, a gombának milyen a színe, eldöntendő, ehető-e, vagy nem. Felettébb fontos kérdés ez ám a túlélés érdekében.

 

Az erdőn igazán szépen megmutatkoznak ezek a poros DNS app.-ok. A gyerekek – és sokszor a félszeg felnőttek is – (a bojlisokat a vízparton most nem heccelem ezzel) az erdőbe érve azonnal botokat tördelnek, kiabálnak, hadonásznak és csapkodnak a botjaikkal, éktelen lármát csapva. Az ösztönös védekező mechanizmus működik évezredek óta. A botokkal, a kiabálással azt a látszatot keltik, mintha sokkal nagyobbak lennének és sokkal többen lennének, mint valójában. A nehéz préda illúzióját kell kelteniük, ha túl akarják élni a vándorlást. Hagyjuk hát őket, ősi ösztöneiknek engedelmeskedve teszik ezt. Ha vadat is akarunk látni az erdőn, akkor várjunk pár évet, míg megérik bennük a türelem és a bátorság a vadászathoz. Régente mozgalmasabbak voltak a „túráink”, néha egész nagy társasággal csavarogtunk a hegyekben. De hát az erdő nem mutatja meg magát mindenkinek, így sokszor – bár a társaság jó volt – elmaradt a valódi természet élmény. Persze nem az erdő a fukarkodik magával, de a városi népek többnyire megrettennek, ha belépnek a csend birodalmába és azonnal keresnek valami projektet, amivel kapaszkodhatnak valamelyik kütyüjükbe, vagy megállás nélkül pofáznak amikor éppen hallgatni kéne. Mert valójában az imidzsbomlasztó belső csendtől még jobban rettegnek, mint a külvilág csendjétől.

Így hárman maradtunk – értem ezt évtizedes mércével merítve. Mert a természetben fontos a jó társaság, hogy ne csak a társalgás legyen élmény, hanem a csend is.

Fotók: Molnár Csaba – Csabertó, Merényi Kocka István

Reklámok

2 thoughts on “Húsvéti szezonnyitó peca. Második nap. Műsorváltozás. No de velem azért nem babrál ki csak úgy Szent Péter

  1. Már alig várom hogy a gyerkőc túraképes legyen! Utoljára 3 éve voltunk komolyabb túrán a Francia Alpokban sátorral a feleségemmel. Aztán párszor a Mecsekben…de lassan két éves a törpe és már várom, mikor vihetjük el picit hosszabb túrákra is!
    Szép helyeken barangoltál!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s