Dobálgatunk hát tovább. Időnként márnák játszadoznak körülöttünk. Ezt imádom ebben a gázolásban. Kristálytiszta víz és simán nézegethetem a körülöttem úszkáló halakat. Persze a márnák láttán, belém bújik a kisördög. Jó lenne megfogni egyet. Márnát még nem fogtam pergetve, de sok horgásztól olvastam már, hogy ősszel előfordulnak a pergető horgászok zsákmánypalettáján és mostanában az a dilim, hogy szeretnék minél több halfajt fogni pergetve. Meg is fogadom, hogy legközelebb készülök apró gumiszörnyekkel és felfelé dobálgatva, eléjük sodortatom őket a fenéken. Működnie kell, ezt ősszel mindenképp kipróbálom. Egyszer csak Ricsi: – Ott egy hatalmas… ez egy harcsa! Ott előtted három méterre! – Mííííí? Haarcsaa? akadok el, az infón. De hát, ha valaki felismer egy harcsát, az Ricsi. Ő ugyanis – szerintem nyugodtan kijelenthetem – elsősorban harcsapergető-horgász. És valóban, ahogy oldalazva kerülöm a pontot, ahova mutat, határozottan kirajzolódik egy harcsa körvonala, aki csak farok-úszója lusta legyezésével simán áll a kemény sodrásban. Azért a halak nagyon szerencsések ám, hogy soha nem tanítottak nekik olyan badarságokat, mint áramlástan, meg hidrodinamika. Különben simán elragadná őket a brutális sodrás, amiben én itt-ott képtelen vagyok egy helyben megállni. Azért is nem láttam őt, mert a lábaim keltette burványok miatt nem láttam be a víz alá magam előtt. Szóval tanulatlan nagy bajszú barátunk lustán legyezgetve farkával parkolgat a húzós sodorban és esze ágában sincs erőlködni, ahogy ezt mi naiv horgászok gondolnánk. Persze bonyolultabb dolog ez azért ennél, de a tény, hogy mi emberek hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy halnak az erős sodrásban álldogálni, úszkálni micsoda erőlködés. A fenét. Ez itt most egyértelműen látszik, főleg, hogy nem kimondottan áramláskedvelő fajról beszélünk, nem a nagy sodrásra optimalizálta testalkatát. Na de vegyük is át újra a  körülményeket!

Nyár, kánikulai nap délelőttje, verőfényes napsütés. Erős sodrású kristály tisztán átlátszó víz, különösebb rejtekadó alakulat nélkül a közelben. (A kristálytiszta úgy értendő, hogy a fenéken a leg apróbb kavicsot is úgy látni, mintha egy pohár víz alján lenne.) A vízmélység olyan combközép. A mi harcsánk pedig ott napozgat gyakorlatilag mozdulatlanul, a farok-úszójával éppen egyet-egyet legyintve olyan sodrásban, amiben nekem azért észnél kell lennem minden mozdulatnál, nehogy megboruljak. Hát azért ez ügye nem az az eset; ahogy a nagykönyvben meg van írva?!
Na gondolhatjátok. Ricsi azonnal cselekedik, oldalra, kicsit felfelé dobja csaliját és eszeveszetten mesterkedik, hogy a sodrás a bajszok közé sodorja. Nem is sikertelenül. A harcsa elkapja a csaliját, fordul vele egyet, de nem akad meg a az apró horog. Persze azonnal újra próbálta, de másodszorra már nem volt reakció. A jószág visszafeküdt a fenékre és érdektelenül heverészett tovább. Persze akkor már én is beneveztem és a csattogós lepkémet úsztattam felé. No ezen a ponton azért elég röhejesek lehettünk kívülről. Két rossz kölök a nyári szünetben megpróbál egy harcsát addig bosszantani, míg az végre az egyik csalinak idegből oda nem ver. Ott makraméztunk a két bottal hadonászva és a harcsa orra előtt incselkedve. De semmi. No persze ne gondoljátok, hogy hatalmas harcsára kezdtünk könnyű pergető szerkónkkal dobálni. Olyan 80-90 centis, 4-5 kilós forma lehetett, ami azért ilyen nyílt terepen – főleg, hogy a vízben gázolva követni is tudjuk – ezekkel a szerkókkal közel sem esélytelen dolog. Végül úgy három métert odébb oldalazva jelezte apró szemű barátunk, hogy most már elég a szemtelenkedésből. Ekkor persze beláttuk, szép lenne, szép lenne, de ez most nem fog összejönni. (Amit azért nehéz elfogadni, amikor a zsákmány ott heverészik az orrunk előtt.) Így kézenfekvő volt a következő ötlet: fotózzuk le. Elő a kamerákkal. Ricsi oldalról közelítette, én fölé sétáltam és vártam, hiszen biztosan mozdulni fog. Azért az ilyen méretű halak már tisztában vannak azzal, hogy már nincs természetes ellenségük, nem kell menekülniük fura helyzetekben. Ricsi a selfibotjával, a víz alá tartva a kamerát közelített hozzá, amikor én már fölötte álltam. Megint csak nem láttam az általam keltett burványlástól. Akkor Ricsi mondja, hogy felém úszik, épp a lábamhoz. Na, most röhögni fogtok, de ettől az infótól a helyett, hogy mélyebbre toltam volna a kamerámat, ösztönösen kijjebb húztam a kezem a vízből (pedig már láttam, hogy nem egy szörnyeteg) így az én kamerám csak az áramlásban keltett buborékokat vette fel. Harcsa koma egyetlen rejtekként az én lábamat találta és beállt mögé. Majd ahogy Ricsi követte, pár méterrel feljebb oldalazott és megállt tőlünk úgy öt méterre. Később, furcsa mód – amikor már feladtuk az abajgatását – egyszer csak mégis úgy gondolta, hogy jó volt neki a lábam alatt és mint egy jó kutya, visszaúszott a lábam elé. Azért az ilyen jeleneteket nehéz elfelejteni. Ahogy az áramlás felől érkezett, már nem zavart a nézelődésben a kavargó víz, ott gyönyörködtem a lábamhoz úszó szép állatban. Persze csak egy kölyökharcsa, semmi különös, de tegye fel a kezét az, akihez már odaúszott egy harcsa olyan vízben, hogy ezt ráadásul végig is nézheti. Nekem ezek nagy élmények és ez a nap már akkor is megérte volna, ha egyetlen halat sem fogok. Hát ilyen ez az Izár, csoda, hogy kedvelem?!

Reklámok

One thought on “Ismét egy jó kis peca az Izár folyón

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s